Nagyobb Ő

A könyv címében benne van a csattanó is, de a huszonéves Ritter Ida gondolta volna, hogy egyszer egy református gyülekezet parókiáján fog élni annak a katolikus papnak a feleségeként, aki annak idején az ifjúsági alkalmakat vezette?

Ritter Ida (R.I.): Eszembe nem jutott, hogy köztünk szerelem szövődhet, ahogyan az sem, hogy ilyen irányt vesz az életünk. Nagyon jó kis közösség volt az ifink, örömteli alkalmakat töltöttünk együtt. A csapatban természetesen annak rendje-módja szerint szerelmek is szövődtek, nekem is volt barátom. Amikor komolyra fordult ez a kapcsolat, akkor értettem meg, hogy ez nem az a „holtomiglan-holtodiglan” érzés. Ekkor elkezdtem a hagymahéjakat lebontani a lelkemről, és olyat láttam, amit nem igazán szerettem volna. Nándi a lelkigondozóm is volt, így a vívódásaimat ő közelről megtapasztalta. Sok kérdés zakatolt bennem, amelyekről hosszasan beszéltünk, és több levélváltás után rendeztük: mi is az, ami közöttünk van. Ezzel nagyon nehéz volt szembenézni, mivel mindketten szabálykövetők vagyunk, ami azt jelentette, hogy nem lehet a renddel szembemenni. Hosszú vívódások, mélység és magasság, pánikbetegség, hogy ne is soroljam… következtek.

Hosszan érlelődött a döntés?

Ritter Nándor (R.N.): Katolikus papként nagy kihívás volt beismerni magamnak: „szerelmes vagyok”. A felismerés után sokszor átéltem azt, hogy miközben eskettem, folytak a könnyeim. Idára gondoltam, azt éreztem, hogy nagyon-nagyon szeretem, de nem mondhatom el neki: mennyire fontos nekem. Nehéz volt a szembesülés, hiszen én úgy gondoltam, hogy lelki szolgálóként a helyemen vagyok, és ígéretet tettem Istennek. De éreztem, hogy katolikus papként nem találom az utam, mert ezek a keretek nem összeegyeztethetők a lelki elhívásommal.

A cölibátusra gondol?

R.N.: Kezdetben azt gondoltam, hogy azért vállalom az egyedüllétet, mert így teljesen Istennek adom magam. Az évek egymásutánja és lelki fejlődésem során azonban sok mindent megélve másként álltak össze életem szeletei.  Eszembe jutott az is, amikor az idősebb professzoraim a teológián gyakran mondogatták, hogy a cölibátusnak rengeteg előnye van, például nem sír a gyerek, nem nyavalyog az asszony. Ilyenkor felmerült bennem a kérdés: akkor én a könnyebb utat választottam? Papi hivatásomat valóban Isten országáért vállaltam, és azt mondtam, hogy a gyülekezet lesz a családom. De mindig volt bennem hiányérzet, mert úgy gondoltam, hogy a hitünket közösségben kell megélni. Nagyon sok szeretetet kaptam az emberektől, ám amikor becsukódott a plébániaajtó, éreztem az űrt, és azt, hogy egyedül vagyok. Magányos nem voltam, de mégis egyedül.

Így hét év papi szolgálat után búcsút mondott a katolikus egyháznak. Hogy fogadták a döntését?

R.N.: Én úgy köszöntem el a rám bízottaktól, hogy elmondtam nekik, miért döntöttem így: a hivatásom indulásától egészen addig a pontig, hogy „leteszem a lantot”. Őszinteségemre annyi szeretetet és bátorítást kaptam a gyülekezetektől, hogy még ma is meghatódom, ha visszagondolok. Egy nénitől búcsúzóul azért kaptam két szál kolbászt, mert párosan szép az élet.

Akinek eleve a cölebs életre van elhívása, úgy tud hiteles lenni, csak ez lehet az ő útja. De az komoly kérdéseket vet fel, amikor az igével ellentétesen ezt a papi hivatás velejárójaként kötelezővé teszik. Katolikusként szocializálódtam, később lett csak világosságom másra, okozott is fejfájást. Ahogy Luther Márton is jegyzi: „Én is azok közül való vagyok, akik – mint Augustinus írja magáról – írás és tanítás közben haladtak előre.” Szóval nem a cölibátus ellen szólok, hanem azért a szolgáló életért, ami hitelessé tesz minket az emberek előtt. Hála Istennek, hogy megtapasztalhattam a református egyházban azt a csodát, hogy Istentől kapott társam van, akivel közösen szolgálhatunk.

R.I.: Amikor Nándi otthagyta a plébániát, egy bőrönddel és két reverendával jött el. Így ott voltunk mi ketten, az Isten, a reménység és a hit, amit már olyan sokszor megtapasztaltunk, hogy ő mindennél nagyobb, és nem hagy magunkra.

Innen egyenes út vezetett a református egyházhoz?

R.I.: Az esküvő környékén fogalmazódott meg bennünk a kérdés, hogy hogyan tovább, mert azt éreztük, hogy nem vagyunk otthon a katolikus templomban. Mindenért nagyon hálásak vagyunk, amit ott kaptunk, de kerestük a helyünket, és Isten megnyitotta a szívünket. Elmentünk istentiszteletre, leültünk, és azt éreztük, hogy hazaértünk. A református tanítás nagyon sok újat hozott, mert egész más színben jelent meg nekünk a Biblia. És közben hosszú hónapok, évek teltek el. A jelenlegi Katolikus Egyházat ugyan elhagytuk, de valójában csak visszatértünk az Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyházba. A könyv nem szól arról, hogy a református az egytelen, egyszerűen mi ide vezettettünk.

R.N.: Talán egy esküvőn voltunk utoljára katolikus misén, és én nagyon furcsán éreztem magam. Kerestem az okát ennek, és azt a választ találtam, hogy az élethez szükséges, pontos keretek sokkal világosabban megjelennek a református egyházban, ahogy én az Istennel való személyes kapcsolat szabadságát is itt tapasztalhattam meg igazán.

Ida a könyvében szinte megrázó őszinteséggel ír a legmélyebb küzdelmeikről, a betegségeikről, kisfiuk elvesztéséről. Sokáig ellenkezett is, hogy papírra vesse a történetüket. Miért döntött mégis így?

R.I.: Tudom, hogy a szó veszélyes fegyver, és a legjobb szándékú mondatot is félre lehet érteni. Tudom, hogy ez egy érdekes történet, de emiatt önmagában biztos nem írtam volna meg. Itt nem a mi életrajzunk a fontos, hanem a bizonyság, amit átélhettünk, és ezzel az a dolgunk, hogy mindenütt mind több embernek mondhassuk el, hogy Ő NAGYOBB! Rengeteg csalódást megél az ember a családjában, az egyházában, a gyülekezetében, baráti körben, de ha tudja, hogy mindig az Igazra kell nézni, nem a pillanatnyilag fájdalmas dolgokra, akkor minden más színben látszik. Ezért írtam meg a könyvet, hogy elmondjam: amikor minden kilátástalan, akkor a sötét alagútban sem kell eldobni a vonatjegyünket, hanem bízhatunk abban, hogy ott ül a masiniszta, vezeti a vonatot, és pontosan tudja az irányt. Isten elérhető mindenki számára. Sokan csak a boldog érzést várják, és vannak is nagyon boldog pillanatok, de ez nem érzés kérdése, hanem dönteni kell Isten mellett, és ő képessé tesz felülről látni életünk történéseit.

A könyv egyik alcíme Út a boldogélethez. Így egybe írva…  

R.I.: Magyartanárként persze nagyon jól tudom, hogy külön kell írni. De azt gondolom, hogy az az élet, amikor valaki Krisztusra talál, az teljesen más „boldogélet”, mint amit a ma embere kerget a külsőségekben, anyagi biztonságban, jólétben. Ezek fontos dolgok, csak nem mindegy, hogy mi van a fókuszban. Ha a megfelelő helyre, az Alkotónkhoz csatlakozunk, és őt keressük mindenben, akkor mindaz, amiért annyit robotol az ember a nap huszonnégy órájában, ráadásként megadatik.

Ez áll össze a sok értékmozaikból?

R.I.: A huszonegy értékmozaik a fejezetek végén, illetve a kötet második részében olvasható, mind a Biblia tanítására épül. Az Értékmozaik egy szemléletmód, amely hozzásegít ahhoz, hogy teljes életet élhessünk: ne sebeinkre, hanem kincseinkre nézzünk. Ez a látásmód segít a rosszból a legjobbat kihozni. A választás előttünk van: lehet sérelmekkel teli stresszes életet élni, vagy amiről a könyvem szól: lehet hálával tekinteni az értékes mozaikokra, s ezekből töredezett bár, de értékes egésszé lenni, ÉRTÉKMOZAIKká.

A gyerekkori történeteim leírásakor a gondviselés értékmozaikjáról szólok. Ez arról bizonyság: amikor a gyerek még csak játszik, teszi a dolgát, nem is tudja, hogy már akkor vezetett élete van, hogy Isten gondot visel róla.  Amikor beteg lettem, és szembe kellett néznem az érzéseimmel, akkor írok a türelem és az őszinte lélekvizsgálat értékmozaikjáról, amikor haláleset volt a családban, akkor a meghalás értékmozaikjáról. Ha az ember nem áll le élete fájdalmainál, hanem meglátja a vezetettséget, akkor valami fantasztikus dolog épülhet belőle. Nehéz kiragadni egy értékmozaikot, hiszen mind fontos: a hit, a szeretet, az engedelmesség, a múlt elengedése, a kegyelem, az irgalom, az ÉDESEBB szavak… mozaikja, no és a legfőbb értékmozaik: az alázat.

A weboldalán rengeteg olvasói visszajelzést lehet olvasni, amelyekből az látszik, hogy a tizenévestől a nyolcvan évesig nagyon sokan azonosulni tudnak a történettel.

R.I.: Nagyon megrendítő és megtisztelő olvasni ezeket az üzeneteket. Olyanok is írtak, akik hitre jutottak a könyv olvasása közben, és olyanok is, akik már régóta az Úr útján járnak, de a történetünk, a boldogélet ÚTja megerősítette vagy épp újratervezésre késztette őket. Hogy mi a titok? Azt gondolom, nem azt szeretjük mi, emberek, ha megmondják a tutit, nem abból épülünk, ha valaki kész, makulátlan, és látható: mennyire jól csinálja; sokkal inkább abból, ha elmondja valaki emberi esendőségeit, fájdalmait, gyarlóságait, majd azt, hova lehet ebből jutni. Ez az út a lényeg. Fontos, hogy az olvasó reménységgel láthassa: Isten segítségével mindenkinek sikerülhet a talpraállás és a boldogélet elérése.

Bálint, te vagy a legidősebb a három testvér közül: hogy látod, milyen volt a könyv fogadtatása a családban?

R.B.: Mi, gyerekek ismerjük a „hangoskönyv” változatot. Viccet félretéve, mivel sokszor beszéltünk már róla, azt mondanám: mélyebben elgondolkodtam dolgokon. Ami nekem érdekes volt, hogy rájöttem, mi látens módon papgyerekek is vagyunk, ami egészen ritka. De természetesen lelkészgyerekként ismernek bennünket.

Mit jelent ma a világban lelkészgyermeknek lenni?

Korosztályunk prekoncepciói a végtelenségig elmennek, ha arról van szó, hogy lelkész az édesapánk. Vannak, akik rácsodálkoznak, hogy nálunk is van függöny és mosogatógép, és mi nem a templomban lakunk. Ezzel gyakran lehet sokkolni a kortársainkat, de ezzel együtt azt gondolom, hogy nagyon jó dolog lelkészgyereknek lenni. Nagyon hálás vagyok azért, hogy egy ilyen családba születhettem.

Csanád, a könyv végén van egy fejezet, ahol a te gondolataidat is olvashatjuk, ennek pedig az a címe, hogy: „A cölibátus az életemre tör”. Ez mit jelent?

R.Cs.: Ez egy hitvallás a részemről. A cölibátus az életemre tör… az azt jelenti, hogy valaki megmentette az életemet, Ő pedig Isten, aki bátorságot és erőt adott az én szüleimnek, hogy meglépjék azt, aminek köszönhető az, hogy én létezem.

Ritter Ida mit mondana a hat éves Johanna lányának, ha tizenöt év múlva előállna azzal, hogy egy katolikus papba szerelmes?

R.I.: Azt mondanám neki, akármilyen fiúval állítana haza, hogy Istennek előre elgondolt terve van vele s az ő életével, imádkozzunk, vigyük az Úr elé, hogy megtudjuk, mi az ő akarata.